A pénz számolva, az asszony... jó(?).
Az asszonyverés szerencsére már nem divat, de a probléma, amire kitalálták, ma sincs jól kezelve.
Régen azt tartották, hogy „a pénz számolva, az asszony verve jó”.
Soha nem értettem, hogy honnan eredt az asszony verés barbár szokása. Emlékszem egy kis novellára, amelyben egy szerelemből kötött paraszt házasság első napjait írja le az író.
Szívszorító volt olvasni, ahogy a szerelem fennkölt légköre szilánkokra tört, amint a férj első alkalommal veréssel reagált a feleség elégedetlenkedésére, bírálatára. A férfi, tehetetlenségében a szüleitől átvett, bevált módszerhez folyamodott… Mivel a felesége is abban a miliőben nőtt fel, eszébe sem jutott reklamálni az aktus miatt. Csak ültek meggyalázott szerelmük összetört szilánkjai között, és mindkettejük számára világos volt, hogy vége a magasztos pillanatoknak, mostantól a szokványos házaséletet élik.
Furcsa világ volt. Nekem eszembe nem jutna kezet emelni a feleségemre, de még a gyermekeimmel sem tettem ilyet, bár nem vagyok fanatikus ellenzője a gyermekek testi fenyítésének. Úgy hiszem, néha megeshet, hogy egy kijózanító pofon hasznára van egy gyermeknek, bár én mindent meg tudtam beszélni szép szóval a fiaimmal.
Mióta Theta Healinggel és életvezetési tanácsadással foglalkozom, a novellában leírt esetet is tágabb látókörrel szemlélem. Rájöttem, hogy a pár egysége nem akkor bomlott meg, amikor a férj kezet emelt az asszonyra, hanem akkor, amikor az asszony megkritizálta a férjét. (Persze, a verés attól még barbár dolog volt.)
Ha két ember egységet alkot, akkor ez az aktus (a kritizálás) olyan, mint amikor valaki egy kudarc miatt saját magát szapulja: ahelyett, hogy a probléma megoldására, a helyzet tanulságaira koncentrálna, erősíti azt a hitét, hogy nem alkalmas ilyen problémák megoldására. Vagyis gyengíti, pusztítja önmagát, rontja a túlélés esélyeit.
A házastársaknál ugyanez a helyzet, ha egyikük a másikat kritizálja (kivéve, ha motiválóan megfogalmazott építő kritikáról van szó). Ezért, ha komolyan gondolták fogadalmukat, és ketten tényleg egyet akarnak alkotni, soha nem szabad a másikat leértékelniük. Ellenkezőleg: ha a másik magát ostorozza, akkor is azon kell igyekezni, hogy túllásson a hibáin, észrevegye az adott helyzet tanulságait, meglássa benne azokat a pontokat, amelyekben hatékonyan tudja használni saját képességeit. Vigasztalni, de nem úgy, hogy „nem baj, hogy ilyen ügyetlen vagy”, hanem megmutatni neki, hogy vannak dolgok, amikben elég ügyes, és ha valamihez nem az, találhat megfelelő segítséget. Esetleg éppen házastársa személyében. (Természetesen ez a hozzáállás mindkét félre vonatkozik.)
Abban a régi időben a férfiak úgy óvták meg magukat attól, hogy a feleségük kritikája gyengítse őket, hogy erőszakkal demonstrálták fölényüket. A közfelfogás talán gyengének is tartotta azt a férfit, aki nem veri a feleségét, és nyakasnak a feleséget, akit nem ver a férje. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha egy házasságban megvolt azaz egység, amely felülemelte a pár kapcsolatát ezen a brutális szokáson, azt titkon mindenki nagyon irigyelte.
Manapság szerencsére eltűnt ez a szokás az átlagos házasságokból. Azonban a probléma továbbra is fennáll. A szerelmi mámor csitulásával most is jelentkeznek a szituációk, amelyekben a férj teljesítménye, talpraesettsége alul marad az általuk elvártnak. A feleségek pedig egyre inkább kritikával reagálnak, vagy úgy, hogy megpróbálnak a férj helyébe lépni, mert a női emancipáció eszménye ezt táplálta beléjük. Közben nem veszik észre, hogy a férfi ezzel elveszíti őket, mert nőből férfivá alakulnak (vagy netán a férfi anyjává). A férj pedig egyszer csak azt veszi észre, hogy eltűnt mellőle az imádott nő, és egy másik férfivel él együtt.
A helyzet mai megoldása a férfi részéről a válás, vagy a szerető, akiben megláthatja a nőt, és aki mellett férfinek érezheti magát.
Meggyőződésem, hogy a hosszú és harmonikus házasság titka az, hogy a nő tisztelje a férjében a férfit, a férfi tisztelje a feleségében a nőt, és a férj maradjon is férfi, a feleség pedig nő.
Az ilyen házaspárok unokái szokták merengő tekintettel emlegetni saját, zaklatott kapcsolatukban, hogy „hát igen, a nagyiék milyen szépen éltek”. A nagyiék pedig erre csak azt mondhatnák: drágáim! Hát éljetek ti is úgy, mint mi!
Köszönöm, hogy velem töltöttél pár percet itt a blogomon!
Ha szívesen olvasnád a bejegyzéseimet, ne bízd a véletlenre!
Add meg az email címedet, és elküldöm levélben:
feliratkozás
Tudj meg többet a betegségek és a lélek kapcsolatáról, és a Theta Healingen alapuló módszeremről:
Rendeld meg Halló, ott Isten?-című könyvemet
Megrendelés
Beszélgessünk a könyvről, a blogról, vagy amiről szeretnél!
Csatlakozz a Facebookon a Lélektársalgó csoporthoz!